Népzenekutatás

Ebben a bejegyzésben szeretnék egy kicsit az előzményekkel is foglalkozni.

A felvilágosodás, majd pedig a romantika időszakában fordult először a figyelem a népi kultúra felé. Ez az időszak a nemzeti önállóság keresésének, a nemzeti identitás kialakításának ideje volt. Ehhez nagyban hozzájárult a népi kultúra felfedezése. Ekkor még főleg a népköltészetet kutatták, az egész mozgalom nagyban összefonódott az irodalommal.


A 19. század végére, de főleg a 20. század elejére a helyzet megváltozott. Hosszú szünet után újra feléled az érdeklődés, de mostmár a népzenére, népdalokra koncentrálnak. Ekkor már nem a nemzeti identitás, a nagy ősi hagyományok keresése a cél, hanem inkább a hivatásos művészet felfrissítése. Ezt az időszakot nevezzük neofolklorizmusnak.
Nagy népdalgyűjtőink indulnak útra: Vikár Béla, Lajtha László, Kodály Zoltán, Bartók Béla. Rengeteg népdalt gyűjtöttek, csak Bartók és Kodály 40.000 dalt jegyzett le. De nem csak gyűjtöttek, hanem osztályozási rendszert alakítottak ki, és elindították a Magyar Népzene Tára című kiadványsorozatot, amiben a rendszerezett népdalokat jelentették meg.
Őket követte a fiatalabb nemzedék a gyűjtésben, például Szendrei Janka, Dobszay László, és Rajeczky Benjamin.


Az ő munkásságuknak köszönhetően terjedt el a népzene és a népdal ismerete, gyakorlása. 1972-ben megnyílt az első táncház Budapesten, Sebő Ferenc és Halmos Béla közreműködésével.

Azóta az ország minden pontján indultak tánccsoportok, népi zenekarok és a városi ifjúság kedvelt szórakozóhelyévé vált a táncház. Ezt az irányzatot nevezzük táncházmozgalomnak, ami azóta is nagyban hozzájárul a népzene népszerűsítéséhez.




Forrás

Képek forrása: Bartók népdalgyűjtés közben (itt), táncház.